Talán egyik legérdekesebb dolog ezen a világon, hogy megértsük és értelmezni tudjuk az ősember által elszórt morzsákat és a művészet kezdeteit. Mert hát mit is tudunk az abbéli világból? Azt hiszem, hogy csupán a feltételezéseinkre és a megérzéseinkre hagyatkozhatunk. Mit is akart üzenni nekünk az ősember? Mi késztette arra, hogy nyomokat hagyjon maga után? Milyen is lehetett, amikor meghúzta az első vonalakat vagy az első színfoltokat felfestette a barlang falára? Az az "ember" ujját a sárba mártva gondolatait vetítette a barlang falára, hogy azok az idők végeztéig megmaradjanak és vezessék őt a világmindenség ösvényein. Hogy valójában mit is gondolhattak őseink amikor a lelkük mélyéről feltörő érzéseikkel hadakoztak, azt mára már senki sem tudná pontosan meghatározni. Valamilyensféle visszaigazolása az embernek a természet felé, amelyben egységét a többi élőlénnyel együtt és nem abból kitaszítva képzelte el. Bár a vadászjelenetek az embernek a természet és az élőlények fölé való emelkedését sugallják, ez csupán a modern ember képzeletszürőjének tükre. Sokkal több van a falakra írva vagy vésve, mint a félénk ősembernek a természet felett aratott győzelmének sikerdiadala. Sokkal inkább beszélhetnénk a tudatára ébredt, a környezetét értelmezni és megörökíteni próbáló ember önmaga feletti diadaláról, a tudatnak a tudatlanból való kiszabadulásáról. Amíg a tüzet bámulhatta megérezte, hogy a tárgyak, az anyagok, az őt körülvevő világ suttog és beszél és az őselemek kavalkádjából megszülethet bármikor a tudás és a fény.
Néha elgondolkodok, hogy hogyan is értelmezzük és lássuk valójában ezeket a régi ábrázolásokat. Mennyire módosítja képzeletünket a mostani ismeretünk a világról? Mert hát ki látott vadászjelenetet a mamutról a barlang falán? Én még nem láttam, de a modern világ ezt képzeli. Valóban vadászott rájuk? Ha csak az ábrázolások nyers valóságát próbáljuk értelmezni, akkor rájöhetünk arra, hogy milyen kapcsolatban is állhatott az akkori ember az őt körülvevő Természettel. Talán a bibliai Paradicsomi állapot ez, amikor még gondolatai szerves egészét képezik a környezettel. Még nem szakítja ki magát belőle, nem próbál elvonatkoztatni.
Fel sem foghatjuk, hogy mit érezhetett az "alkotó ember", amikor a falakra dörzsölgette a föld sarának színeiből a végtelent -az Időt-; amikor ráébredt a pillanat erejére, annak varázsára; amikor még gondolatait átszőtte az ébredés mellett a holt anyag suttogása; amikor még hallotta a Végtelen Szavát. Az anyag lelke ösztönözte arra, hogy megörökítse a paradicsomi állapotot, hogy a kő eszközével kifejezze mindazt ami örökkévaló.
Amikor megérezte az Idő Kerekének könyörtelen körforgását és kíváncsiságának kimeríthetetlen szomját talán véget is ért ez a korszak, és az ember megváltozott. Az egyértelműt egyre inkább elvonatkoztatva eljutott lassan a magától értetődőnek az elemzéséhez, amely végérvényesen összezavarta és a Keserűség, az Önzés és a Kitaszítottság Útjára terelte. Lassan elhagyta ősszentélyeit az "ember", kivonult templomából, abból a barlangból, amely évszázadokon keresztül ölében tartotta és lassan apránként elfeledte a Végtelennek Hívó Szavát.
Hogy mi is az ősanyagművészet? Minden olyan művészi megnyilvánulás, ami a Természetből ered és oda tér vissza. A természet adta anyagokból teremt és építkezik. Fő célja az anyag őseredeti állapotának megőrzése és sugallatának követése. Anyaga minden olyan természetben fellelhető anyag, amely állja az Idő Kerekét vagy az Idő Vasfogát. Színvilága a "Föld Sarából és Őrleményéből" táplálkozik. Ennek a technikának nincsenek térbeli és időbeli határai, szinte szükségszerűen ki kell lépnie a kép alkotta keretekből! Néha elgondolkodok, hogy hogyan is értelmezzük és lássuk valójában ezeket a régi ábrázolásokat. Mennyire módosítja képzeletünket a mostani ismeretünk a világról? Mert hát ki látott vadászjelenetet a mamutról a barlang falán? Én még nem láttam, de a modern világ ezt képzeli. Valóban vadászott rájuk? Ha csak az ábrázolások nyers valóságát próbáljuk értelmezni, akkor rájöhetünk arra, hogy milyen kapcsolatban is állhatott az akkori ember az őt körülvevő Természettel. Talán a bibliai Paradicsomi állapot ez, amikor még gondolatai szerves egészét képezik a környezettel. Még nem szakítja ki magát belőle, nem próbál elvonatkoztatni.
Fel sem foghatjuk, hogy mit érezhetett az "alkotó ember", amikor a falakra dörzsölgette a föld sarának színeiből a végtelent -az Időt-; amikor ráébredt a pillanat erejére, annak varázsára; amikor még gondolatait átszőtte az ébredés mellett a holt anyag suttogása; amikor még hallotta a Végtelen Szavát. Az anyag lelke ösztönözte arra, hogy megörökítse a paradicsomi állapotot, hogy a kő eszközével kifejezze mindazt ami örökkévaló.
Amikor megérezte az Idő Kerekének könyörtelen körforgását és kíváncsiságának kimeríthetetlen szomját talán véget is ért ez a korszak, és az ember megváltozott. Az egyértelműt egyre inkább elvonatkoztatva eljutott lassan a magától értetődőnek az elemzéséhez, amely végérvényesen összezavarta és a Keserűség, az Önzés és a Kitaszítottság Útjára terelte. Lassan elhagyta ősszentélyeit az "ember", kivonult templomából, abból a barlangból, amely évszázadokon keresztül ölében tartotta és lassan apránként elfeledte a Végtelennek Hívó Szavát.
Ez az irányzat a természet és az ember egyensúlyát és szerves kapcsolatát keresi: természet rendezetlenségében rejlő rend megteremtésére törekszik, miközben a minden élőnek és "holt"-nak a szerves összekapcsolásán fáradozik.
